Sarkadi-Illyés Csaba

A Nemzeti Együttműködés Rendszere nemrég lett 10 éves. A jeles történelmi esemény kapcsán beszélgetünk Vona Gáborral, a korszak egyik kiemelkedő közéleti szereplőjével. Az interjú hosszú, de olyan szereplők és részletek is szóba kerülnek, mint például Szegedi Csanád, Orbán Viktor dolgozószobája, vagy épp a Bérunió bukása. Vajon Vona Gábor szerint jó ötlet volt a 2016-os hadjárat Orbán Viktor alaptörvény-módosításával szemben? Elmondta. Interjú. 

Vona Gábor

A bukás után, a lemondás előtt: Z. Kárpát Dániel konferálja fel Vona Gábort 2018. április 8. éjszakájánBéli Balázs

Vona Gábor 10 évvel ezelőtt gárdamellényben ment be a Parlamentbe, és 8 évvel később legalábbis bukott politikusként, de bevándorlópártiként, Szürkefarkasként, és homoszexuálisként jött ki onnan, két bukott választással a háta mögött. Ez törvényszerű volt?

Három választással, lényegében…, hiába erősödtünk folyamatosan, sem ’10-ben, sem ’14-ben, sem pedig ’18-ban nem sikerült az ország sorsán fordítani. Az, hogy a sajtó vagy az ellenfeleim hogyan értelmezik ezt az időszakot, nem az én ügyem. Belülről nézve, ennek a 8 évnek a sajátos íve nem ’10-ben kezdődött. A párt jobbközépről indult, 2006 után radikalizálódott csak, és valamikor 2013-ban indult el a néppárti folyamat. Ami azonban nem a jobbközéphez való visszatérést jelentette, hanem inkább a jobb és a baloldali megosztottságon való túllépést.

Az utcai tüntetések idején, vagy amikor cigánybűnözésről beszéltek, a választók a pártot jobbközépnek tartották?

A Jobbik valójában 1999-ben alakult, mint egy pártfüggetlen, nemzeti ifjúsági mozgalom és a 2002-es választási év után azt éreztük, hogy nekünk sem a Fidesz, sem a MIÉP, sem a többi párt nem jelent távlatot, és szeretnénk saját magunkat megfogalmazni. Tele világmegváltó vággyal, fiatalkori radikalizmussal. Később ez a gyutacs találkozott a 2006-os eseményekkel, és indította el a pártot egy kemény, radikális irányba, amit aztán a korabeli sajtó felnagyított, és aminek hatására valóban érkeztek olyan személyek is, akiket ugyan nem fogadtunk örömmel, de el sem küldtük őket. Ez hiba volt, később nagyon sok magyarázkodásra kényszerített minket.

Nyilván láttam, értettem, hogy mi történik, de egyrészt félrenéztem, ami nyilván az én felelősségem, másrészt azokban az években, 2006 után a generációm nagy része amúgy is radikalizálódott Gyurcsány Ferenc kormányával szemben.

A konzervatív, a jobboldali, a nemzeti, a radikális és a szélsőséges fogalmak határvonalai ezekben az években nagyon képlékenyek voltak, nagy volt az átjárás. Az viszont már a sajtó nagy részének felelőssége, hogy kizárólag ezt a szélsőséges képet erősítette fel rólunk. A párt azon szegmenseit, amik nem illettek bele ebbe a koncepcióba, lényegében elhallgatták.  

Mindenesetre 2010-ben intézményesült a Jobbik, parlamenti párttá vált, a rendszer része lett.

Több mint 800 ezren szavaztak ránk 2010-ben, a Jobbik a magyar társadalom, a társadalmi érdekképviselet része lett. A rendszer részének nem mondanám. Mert hiába volt az én közéleti szerepvállalásomban is sok változás, amit nem is tagadok, de

volt egy vezérvonal, ami végigfutott rajta: sem Orbán Viktorból, sem Gyurcsány Ferencből nem kértünk.

Nem akartam egyik oldalhoz sem csapódni. Egy harmadik pólus volt a politikai vízióm, amelyik a rendszerváltozás rendszerét váltja le. 2018. április 8-án, beláthatatlan időre, ennek a koncepciónak a politikai képviselete szűnt meg.

Amikor a Jobbik a parlamentbe került, ki volt az ellenfél? Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor?

Nyilván, 2010-ig Gyurcsány Ferenc, illetve az MSZP volt a kormányon, ellenük kellett küzdeni, őket kellett leváltani. De ettől még a kormányváltás után sem váltunk őfelsége ellenzékévé. Igyekeztünk a magunk programját képviselni, és ha az éppen a baloldali pártokéval találkozott, akkor velük szavaztunk együtt, ha pedig a kormányoldallal, akkor pedig a Fidesszel. 2010-ben voltak még bennem bizonyos illúziók Orbán Viktorral kapcsolatban, de ez gyorsan elpárolgott. Láthatóvá vált, hogy az az Orbán, aki 2010-ben miniszterelnök lett már nem az, aki 1998 és 2002 volt kormányfő. Szerintem Orbán életében a legérdekesebb, és bizonyos szempontból a legtragikusabb a 2002 és 2010 közötti időszak volt. Minden hibájával együtt 1998 és 2002 között államférfiként vezette az országot, ám egy viszonylag jó kormányzás után a semmitmondó MSZP megverte, ebből pedig azt a morálisan rossz, stratégiailag helyes következtetést vonta le, hogy az embereknek Kádár kell.

Hozzáaljasult ahhoz az apakomplexusos, tanult tehetetlenségétől frusztrált magyar társadalomhoz, amely legyőzte 2002-ben. Azonosult a saját vereségének a szellemével…

Ebben azóta is egymást erősítik.

Abszolút. Az államférfi reálisan látja a társadalmi állapotokat, és megpróbál azokon változtatni, javítani, emelni. A hatalomtechnikus, amilyen Orbán Viktor is lett, ugyanígy kezdi, fölméri a társadalom realitásait, de a következményekkel, a jövővel, a társadalmi karakterre gyakorolt hatásokkal már nem foglalkozik, csak gátlástalanul kiszolgálja azokat. És ezzel biztosítja a hatalmat. Az államférfi politikája a közösségről szól, a hatalomtechnikus politikája saját magáról.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor ez tudatosult Önben?

Konkrét fordulópontra nem emlékszem. A Fidesz stratégiája, hogy sarokba szorítja az ellenfelét, de nem tapossa el, hanem lassan felőrli. 2010 óta ezt éljük, lassan forralnak fel minket, mint azt a bizonyos békát. Mindig csak a tegnapihoz képest látjuk a helyzetet, az pedig sokkal nem rosszabb. Ha képesek volnánk az eseményeket folyamatában megélni, hogy honnan jutottunk el hová, akkor megdöbbennénk, mert sokat romlott az ország politikai, társadalmi helyzete. Pedig én már 2010-ben is fullasztónak éreztem.

Az viszont az ellenzék tragédiája, hogy nem mondható el, rosszabbul élünk, mint 10 éve.

Tegyük hozzá, a 2010 utáni gazdasági fellendülés alapjait, akár mi is a véleményünk a kormányáról, de részben Bajna Gordon alapozta meg. Másrészt ne felejtsük el, hogy az elmúlt 10 évben azért konjunkturális ciklus van a világgazdaságban. A gazdasági helyzet javult, legalábbis az emberek ezt élik meg, és ha az a kérdés, hogy a stabilitás mennyiben köszönhető kormánynak, vagy a konjunktúrának, akkor a válasz, is-is. Elismerésre méltó a Fidesz gazdaságpolitikájában a költségvetési fegyelem, ami a baloldali kormányokra nem volt jellemző. A nemzeti érdek erősítése a multinacionálissal szemben szintén jól hangzik, de ha madártávlatból nézzük, akkor azt látjuk, hogy ez nem tette erősebbé a magyar gazdaságot. Korábban azt mondták, hogy a magyar gazdaság duális, mert volt egy tőkeerős és versenyképes multinacionális része és egy versenyképtelen, tőkeszegény nemzeti része. Orbán ezen annyit változtatott, hogy a magyar gazdaság ma triádikus, háromelemű. Megmaradt a tőkerős, versenyképes multi rész, emellé felhízlaltak egy tőkeerős, de versenyképtelen hazai oligarcha kört, aki kizárólag a források felemesztésére és átmosására képes, de nemzetközi szintű versenyre nem. És a lényeg: a magyar nemzetgazdaság továbbra is tőkeszegény és versenyképtelen maradt. Ez pedig egy válsághelyzetben majd nagyon érezhető lesz. Most kaptunk már egy kis ízelítőt.   

Egyébként hogy Gyurcsány Ferenc megkerülhetetlen maradt, felróható Önnek is?

Gyurcsány addig lesz, amíg Orbán, és fordítva. A kettőt csomagban lehet megtartani és elküldeni. El kell ismerni, hogy bár ez volt a célom, nem sikerült elérni. Orbán Viktor számára Gyurcsány Ferenc egy nagyszerű lehetőség arra, hogy az ellenzéket kompromittálja. 2018-ban nem az ex kormányfőt támadták azzal, hogy összefogott velem, hanem engem gyurcsányoztak össze. Arra én sem gondoltam, hogy 2020-ban ennyire erős lehet.

El kell ismerni, hogy ő a második legjobb hatalomtechnikus Magyarországon.

Vona Gábor

Béli Balázs

2010. június 8-án jelentette be a parlamentben Orbán Viktor az első, 29 pontos gazdasági mentőcsomagját, azzal a felütéssel, hogy az “a magyarokra jellemző saját észjárás” eredménye. Tényleg létezik ez a magyarokra jellemző észjárás, amit ennyire ismer Orbán, vagy csak addig-addig hajtogatta, amíg elhittük neki, hogy ez a valóság?

Nem tudom, hogy van-e a magyarokra jellemző speciális észjárás.

Nemrég fellapoztam a magyar alkatról a Barikád újságban évekkel ezelőtt kifejtett elmélkedéseimet, ott nagyon sok mindent belevetítettem a társadalmunkba.

Nem biztos, hogy jó, ha egy politikus idealizálja a saját közösségét. Orbán nem idealizált, ellenben nagyon jól felismerte, hogy van egy társadalom, aminek nincs győzelemtudata. 1526 óta ez az ország, ez a nemzet nem élt át saját győzelmet, mindig valaki más űzte ki az ellenfeleinket. Volt három próbálkozásunk, 1703-tól 1711-ig, 1848-49, és 1956, amikor megpróbáltuk, de nem sikerült. Van ebben valami nagyon keserű, kollektív veszteségélmény. Magamon is sokszor éreztem, például amikor az utcán demonstráltunk, tudtuk, hogy igazunk van, de igazából senki nem hitte el, hogy lesz eredménye.

De ezt is megfordította Orbán, a 2012-es „Nem leszünk gyarmat!”-tal visszaadta ezt a győztes élményt.

Ha egy társadalom ilyen állapotban van, és azt az érzetet keltik benne, hogy sikert ért el, az komoly euforikus hatást okozhat. Orbán Viktor ügyesen játszik ennek az érzelmi húrjain, de úgy, hogy a győzelem valójában csak virtuális, mert a megválasztott ellenfél is az. Egy olyan szabadságharcot vetít a nép elé, ahol ő csak győzhet, hiszen az egész egy képzelt dimenzióban zajlik. Egyébként, annak a tüntetésnek volt egy ennél jelentősebb tanulsága is.

Micsoda?

A legfontosabb felismerése az volt, hogy dacolhat az EU-val. Hogy lehet húzogatni az Unió bajszát, mert Brüsszel nem egy oroszlán, csak egy oroszlánjelmezbe bújtatott palotapincsi. Ezért is naivitás az EU-tól valami segítséget várni. Az Unió sajnos egyre inkább egy színház, ahol mindenki eljátssza azt a darabot, amit valójában a hazai közönségnek szánt. Egy erős Európát valójában senki sem akar, és a kormányfő ezt ismerte fel. Hogy szét lehet trollkodni Brüsszelt. Az igazi oroszlánok, Oroszország, Németország, az Egyesült Államok, Törökország, Izrael, Kína. Ezekkel az országokkal pedig Orbán jó kapcsolatot épített ki. Hozzáteszem, az a Jobbik külpolitikai koncepciója volt, hogy egyenlő távolságot kell tartani a nagyhatalmaktól. Ezt Orbán átvette, jól is alkalmazta, igaz, ismét nem államférfiként, hanem hatalomtechnikusként. Végül mindig a pénz, az üzlet és a hatalom válik céllá. Az elvek csak politikai termékek, ahogy azt G. Fodor Gábor egyszer elkotyogta.

2013, néppártosodás. Ez is egy politikai termék volt?

Nem. Ennek kapcsán két emlék jut eszembe. Az egyik a Schiffer Andrással folytatott viták és beszélgetések a Parlamentben, amelyek rendre kiprovokáltak a törzsi buborékomból. A másik Szegedi Csanád ügye, ami elborzasztott.

Jó barátom volt, és ami vele kapcsolatban történt a párt egy részének irányából, elgondolkodtatott; mit is nevelünk mi valójában?

Mindenféle híresztelés ellenére, sem én, sem a párt, kollektív értelemben, soha nem volt antiszemita.

Ez azért erős! Tényleg felmerült Önben, hogy “mit nevelünk”?

Igen. Miközben pártelnökként tartasz egy sajtótájékoztatót, amin elmondod, hogy Szegedi Csanád a párt egyik vezetője, semmi gond, nem azt nézzük, hogy ki milyen származású, nem is kérdezzük, hanem azt, hogy mit tesz le a nemzet asztalára, közben pedig azt tapasztalod, hogy a pártod egyes képviselői nem tudják elfogadni, hogy zsidó származásúként valaki betöltheti a párt második emberének a szerepét. Ez számomra elgondolkodtató volt. Egyébként ezt a sajtótájékoztatót azóta sem veszi elő senki, pedig szerintem a néppártosodás megértése szempontjából fontos jelentősége van.

Érdekes történelmi adalék, hogy Jakab Péter, aki akkoriban miskolci képviselő volt még, felkeresett, és elmondta, hogy ő is zsidó származású, mint Csanád. Kérdezte, hogy most mi legyen. Megnyugtattam, hogy folytassa a munkáját, mert nagyon értékes ember. A történelem furcsa igazságtétele talán, hogy ő a Jobbik jelenlegi elnöke.

Tehát ezzel kezdődött a néppártosodás?

Egyszer csak úgy ébredtem fel, hogy már nem vagyok törzsfőnök, nem érzem jól magam abban a szerepkörben, amiben vagyok. Három lehetőségem volt, vagy megpróbálom meggyőzni a sajátjaimat, hogy más úton kell tovább mennünk, vagy elhagyom a törzsemet, vagy pedig nem mondom el, mit érzek, csak eljátszom a főnök szerepét. Az első mellett döntöttem. Megpróbáltam a törzsemet azon az úton magammal vinni, ami bennem is lezajlott. Persze azt hozzá kell tenni, a Jobbikban már akkor voltak olyan karakterek, akik előttem is a néppártosodást képviselték.

Visszatekintve, volt hiba ezen az úton?

Biztos, hogy volt. Építettem magam köré egyfajta szellemi erőteret, ami nem fedte le teljes egészében a párt szervezeti kereteit. A párt egy része támogatott, egy másik jött velünk, bár nem értette pontosan, miről van szó, vagy csak simán kivárt, és volt egy harmadik, ami nyíltan ellenem dolgozott. A párt középvezetőinek egy jelentős részével egyre kevésbé volt bizalmi a viszonyom.

Ők nem bíztak bennem, és én sem bennük. A választások után ezek az emberek azonnal a Mi Hazánkba mentek.

A néppártosodás és a párt szervezeti működése tehát nem járt kéz a kézben.

Ez miben nyilvánult meg?

Például a bérunió kapcsán. A politikai pályafutásom egyik legnagyobb sikerének tartom, legalábbis egészen odáig, amíg az Európai Bizottság pecsétet nyomott egy olyan kezdeményezésre, ami kipattant a fejünkből Gyöngyösi Mártonnal. Előttem van a pillanat, éppen egy fotózáson voltam, amikor megkaptam a hírt Brüsszelből, hogy sikeresen elindítottunk egy európai polgári kezdeményezést egy ekkora horderejű ügyben.

Úgy éreztem, megnyertük a választást, és rövid idő alatt 3 millió aláírásunk lesz.

Persze nem kalkuláltam a többi ellenzéki párt ellenérdekeltségével. Senki nem állt mellénk.

Egyedül maradtunk, de még így is siker lehetett volna, ha egy jó állapotban lévő szervezet gyűjti a szignókat, ahol a középvezetők nem a pártelnök ellen dolgoznak.

De nem vádolok senkit emiatt, csupán magamat. A pártszervezet működésével nem foglalkoztam napi szinten. A feladatom a politikai kommunikáció, a programírás volt, ha újrakezdeném, sokkal több energiát fektetnék a pártszervezetbe.

Vona Gábor

Béli Balázs

Ha már Schiffer és Mi Hazánk. A héten született egy meglepő interjú, és egy furcsa plakát is kettőjükről. 

Nyilván a Mi Hazánk igyekezett a számára leghasznosabb módon kiforgatni András szavait, de azért valljuk be, azt valóban lehetett a Jobbikkal szemben értelmezni.

És ezzel az értelmezéssel én messzemenőkig nem értek egyet. Nem hinném, hogy a jelenlegi Jobbik elvtelen párt lenne, számomra a friss elvi nyilatkozatuk is nagyon tetszett.

Egyszerűen arról van szó, hogy beszorultak abba a nehéz dilemmába, hogy hogyan lehet egyszerre kormányt váltani olyan ellenzéki pártokkal, akikkel nincs közös politikai víziójuk. Azért, mert a Jobbik belemegy ebbe és próbál ebben a helyzetben talpon maradni, szerintem még nem indokol annyira erős szavakat, amik ott elhangoztak.

Miért maradt meg a Schiffer-Vona páros most is véleményformálónak? Hiszen évekig a NER működésének részesei voltak.

Ezzel az erővel az egész ország a NER részese, azok is, akik ellene küzdenek. András és én is, nem csupán a NER-t, hanem a rendszerváltás rendszerét kívántuk leváltani. Bekerültünk a Parlamentbe, de egyikünk sem szeretett volna sem Orbán Viktor, sem Gyurcsány Ferenc politikai sakktáblájára felkerülni. Talán nem véletlen, hogy András is, és én is belgaként, szellemi nomádként rójuk ma a magyar közélet sivatagát.

Csak a belgák kritikája tűnhet igazságtalannak is. Jogosan mondhatják azok, akik most is benne vannak a napi őrlőmalomban, hogy ha jobban tudnák csinálni, akkor miért nem csinálják?

Egyáltalán nem mondom, hogy jobban tudnám csinálni.

Sőt, pontosan azért nem veszek részt a pártpolitikában, mert ebben a helyzetben én sem tudnám jobban. Így viszont nem akarom. Nekem ez nem menne.

Amit én képviselek, arra jelenleg nincs társadalmi igény, legalábbis számottevő. Ezt tudomásul vettem, de ettől még van véleményem, amit, ha megkérdeznek, elmondok. Ez pedig továbbra is az, hogy nem Orbán Viktor kormányát kell pusztán leváltani, hanem azt a társadalmi hangulatot, ami őt hatalomra juttatta, amely hatalomban tartja, és amely hangulatot Gyurcsány Ferenc is ugyanúgy szítja, csak éppen a másik oldalról. Ha így haladunk, egy kormányváltás után 10 évvel, majd az lesz a vita tárgya, hogy szabad-e összefogni Orbán Viktorral az ellenzéknek, hogy leváltsuk a DK-t. Olyan jó lenne ebből kilépni végre. Ma viszont a veszettek viadalára van többségi igény, az O1G és a NER közötti nagy összecsapásra. Ez a megosztottság olyan mértékűvé vált, hogy odagravitál mindenkit valamelyik pólusra. Nincsenek hidak. Hány olyan embert ismerünk a közéletben, aki próbálja összekötni az oldalakat? Keveset. Az a baj, hogy amikor hidakat építesz, ezeken nem átsétálnak emberek, hanem mind a két oldalról megköpködnek. A Facebook-oldalamra érkező kommentekben egyszerre vagyok mocskos Orbánbérenc, és mocskos Gyurcsánybérenc. Jó lenne dönteni, mert a kettő együtt nem lehetek…

Megértem, amikor a Jobbik azt mondja, hogy mivel egyedül nem tudnak kormányt váltani, ezért dönteniük kell, vagy összeállnak Gyurcsány Ferenccel, vagy ha nem, akkor marad a NER. Ez egy kínzó dilemma, amire nem tudtam mit mondani.

Nem tudom a megoldást, ezért léptem inkább ki. Ebben a koordináta-rendszerben sem Schiffer Andrásnak, sem nekem nem sikerült igazán harmadik pólust képezni. Nem beszélve arról, hogy politikailag az alsó középosztályra céloz a Jobbik. Én a középosztályt szerettem volna képviselni.

Feltételezve, hogy van középosztály Magyarországon.

Világos, pusztán velük nem lehet választást nyerni, ezért szerettem volna ezt a társadalmi csoportot szélesíteni. Az alsó középosztály a legnagyobb, logikus, hogy arra célzunk, de szerintem ez egy hibás stratégia Jakab Péter részéről, akit amúgy én támogattam, és mind a mai napig támogatom, mert úgy érzem, hogy ő a Jobbik legjobban eladható arca. De az alsóközéposztály körbe udvarlásában olyan versenytársak vannak, mint a DK, elképesztően jól szervezett online rendszerrel, és talán a világon egyedülállóan aktív nyugdíjas Facebook-kommandóval, az MSZP, a maga 101 éves hálózatával, know how-jával, és a Fidesz, az állam minden eszközével. Elképzelhető, hogy a Getafe megnyeri a spanyol bajnokságot, de valószínűbb, hogy a Real, a Barca és az Atletico között dől el a cím sorsa.

A Jobbik jelenlegi vezetése pedig mondhatja, hogy amit Vona Gáborral követett a párt, arról meg 2018 áprilisában mondtak véleményt a választók.

És ez az igazság. Az a kísérlet elbukott. Ahogy említettem, tudomásul vettem és vállaltam a felelősséget. Kevesen mondtak le a mandátumokról egy vereség után a magyar politikában. Én mindent értek, ami az ellenzéki oldalon zajlik, csak ne kelljen vele egyet is értenem. Ezt a jogot fenntartom magamnak. Amíg pártelnök voltam, tíz mondatomból kilenc vagy kijelentő, vagy felszólító volt, tudtam, mit akarok. Ma ez másképp van. Ma van egy-két kijelentő mondatom, a több pedig vagy kérdő vagy óhajtó mondat. Sok mindent át kell gondolnom, értékelnem, megértenem, és ennek még nem vagyok a végén.

Vona Gábor

Béli Balázs

Nem lehet, hogy Vona Gábor helyzetét az segítette, hogy volt egy 2015. február 6-ai nap, és pont az az ember, aki ellen addig a Jobbik is keményen küzdött, megfordult, és baráti kezet nyújtott az ellenzéknek? Simicska Lajossal könnyebb volt kijelentő módban kommunikálni.

A Jobbik Simicska Lajos előtt volt a csúcson. A tapolcai egyéni választási győzelem idején.

Onnantól kezdve, hogy Simicska nyíltan felvállalta, hogy a Jobbik kormányváltásának támogatója, nem sikerült elérnünk azt a szintet, annak ellenére sem, hogy vele felerősödött a hangunk.

Szerintem Simicska Lajosnak összességében nem volt sem pozitív, sem negatív hatása a későbbi eredményünkre.

A NER leváltása érdekében Orbán Viktor gyerekkori barátjával, a korszak elsőszámú oligarchájával összeállni nem volt ugyanolyan megalkuvás, mint most egy esetleges közös lista Gyurcsány Ferenccel?

Hogy mi a megalkuvás, és mi a politikai kompromisszum, annak a határai nagyon képlékenyek. Mindenki máshová húzza be ezt a vonalat. Én Simicska Lajossal kétszer találkoztam a Magyar Nemzet Szalonban, és ezek nem is négyszemközti beszélgetések voltak. Elmondta a maga koncepcióját. Arról beszélt, hogy neki személyesen nagy felelőssége van abban, hogy ez a rendszer idejutott, ilyenné vált, és ezen változtatna.

Egy megtört embert láttam, aki változtatni akar, és nem csak a saját bosszúvágya hajtja, hanem valamiféle közérdek. Úgy éreztem, hogy annak az együttműködésnek lehet erkölcsisége.

Azt pedig soha sem éreztem, hogy a politikámon alakítanom kellett volna bármit is. Az, hogy Simicska alakította volna a politikánkat, már a Fidesz propagandagyárának szellemtelen terméke.

Lehet, hogy nem okozott politikai változást a Simicskával való kapcsolat, de attól még a Közgép közbeszerzéseiből származó pénzből támadták Orbánt.

Simicska nem pénzzel segített, hanem a felületeivel. Mi pedig kihasználtuk ezeket az erőforrásokat, a HírTV-t, a Lánchíd rádiót, a Magyar Nemzetet, az olcsó óriásplakát-helyeket. Úgy gondoltam, hogy ennek egyszerűen bele kell férnie.

Atombombát várt?

Vártam. Azt reméltem, hogy a Simicska-Orbán háború végkimenetele a Jobbik és Magyarország számára hasznos lehet.

Volt egyáltalán atombomba? Mert olyanokat is lehet hallani, hogy Simicska egy idő után látta, hogy ez egy veszett csata lenne, és inkább kiegyezett a békés elvonulásban.

Ezt nem tudom. Én is szeretném tudni erre a választ, de nem tudom.

Meg sem kérdezte?

Tőle nem. Nyilván kérdezgettem sok mindenkitől, de nem kaptam megnyugtató választ. Simicska Lajostól pedig egyáltalán nem.

Önnek is volt egy érdekes interjúja a héten, pont a Magyar Nemzetben. Közös listáról beszélt, miközben több jobbikos is kijelentette már, hogy ez nem a megfelelő megoldás. Miért gondolja mégis így?

Én azt érzem, hogy a Jobbik észrevétlenül sodródik bele ebbe a koncepcióba. Nagyon meglepődnék, de nagyon örülnék, ha nem lenne igazam. Ahhoz viszont, hogy két lista legyen, ahhoz aszerint is kellene politizálni. Saját arccal, saját programmal, saját elképzelésekkel. Ezt egyre kevésbé látom. De nem csak a Jobbiknál, hanem a többi ellenzéki pártnál sem. A Momentumnál sem, amiért nekem szintén vérzik a szívem. Mintha mindenki biztonsági játékot játszana, menjünk a közös logó alá, ott nincs felelősség, ott nem kell program, ott csak fel kell mondani a mantrákat. Miközben én továbbra is vallom, hogy az egy lista praktikus okokból is veszélyes. A Fidesz az egész ellenzéket összemossa majd a 2010 előtti katasztrófakormányzással. Az egyértelmű, hogy közös jelöltek kellenek helyben, és ez elég is a kormányváltáshoz, de a több lista lehetővé tenné, hogy ne csak a NER leváltására szavazzunk, hanem kifejezzük azt is, hogy utána mit szeretnénk.

A héten mi is megírtuk, hogy a jelenlegi Magyar Nemzet elődje, a Magyar Idők kiadója sajnálatát fejezte ki, amiért Önről azt terjesztették, hogy hitet tett Allah mellett. A fake news elleni fellépéssel mennyire fér össze, ha olyan sajtótermékeket legitimál a nyilatkozataival, amelyek hazudtak Vona Gáborról? 

Alapvetően igyekszem mindenkinek nyilatkozni, ha megkeresnek. Elmegyek az ATV-be, nyilatkozom az Azonnalinak, Alfahirnek, Zsurpubinak, Partizánnak és aki még megkeres. Mondjuk nagyjából ennyi. Ha más is megkeres, ritkán szoktam nemet mondani.

Vona Gábor

Béli Balázs

A következő fontos dátum 2015. szeptember 4. Akkor indultak el a migránsok a Keleti pályaudvarról.

A migráció egy felmentősereg volt Orbán Viktor számára. Talán akkoriban volt a legkomolyabb politikai kilátástalanságban, 2015-ben erősen megremegett a rendszer, sokkal jobban, mint a 2019-es önkormányzati választásokon. Emlékezzünk csak vissza, Orbán Viktor akkor még menekülttáborokat akart létesíteni az ország több pontján is. Aztán minden másképp alakult. Felmérte, hogy a tapolcai vereség után a társadalom félelmeivel szembehelyezkedni végzetes. Amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére, tartja a mondás. Ő az élére állt a migráció elleni politikai kampánynak, és szerintem ez olyan szinten bejött neki, amire talán ő sem számított.

A kezdetekben mennyire létezett valós félelem a társadalomban a bevándorlókkal szemben?

Ebből a szempontból nem is az volt a legfontosabb nap, amikor a migránsok a Keletitől elindultak, hanem amikor megérkeztek a pályaudvarra. Hogy kerültek oda? Egyáltalán nem akartak Budapestre jönni, minél gyorsabban Ausztriába mentek volna. Valakik, valamilyen módon úgy szervezték, hogy a Keletinél kössön ki ez a tömeg.

Nyilván, ez egy konteó, nem tudom bizonyítani, de meggyőződésem, hogy ez egy titkosszolgálati akció volt, hogy a budapesti liberális, baloldali közeget is sokkolják a migráció kérdésével.

Az itt készült képek pedig a vidéken amúgy is jól működő propagandát erősítették.

Ennek ellenére a Jobbik mégis úgy döntött, hogy a bevándorlás lesz az a téma, amivel konfrontálódik a NER-rel. Amúgy tényleg megtörtént a beszélgetés a miniszterelnök dolgozószobájában Ön és Orbán Viktor között a hetedik alaptörvény-módosításról?

Szürreális élmény volt, maradjunk annyiban. Talán meg is lepődött a miniszterelnök, hogy mivel állok elő. Politikai zsarolásnak érezte, és valamilyen szinten az is volt. Viszont ne felejtsük el, egyáltalán nem arról volt szó, hogy a Jobbik nem akarta megszavazni a bevándorlást elutasító alaptörvény-módosítást, hiszen azt mi javasoltuk legelőször. Támogattuk az illegális bevándorlás elleni küzdelmet, de a szavazatainkért cserébe azt kértük, hogy az offshore-hátterű, nemzetbiztonsági kockázattal járó letelepedési kötvényeket is szüntessék meg.

Azt gondoltam, ez a megfelelő pillanat arra, hogy Orbán Viktort sarokba szorítsuk, de legalább elérjük, hogy ezt a piszkos bizniszt megszüntessék.

Egy-két napig úgy éreztem, hogy működni fog. Nagyon összezavartuk a Fidesz kommunikációját. De aztán beláttuk, pont az ellenkezője történt annak, amiben reménykedtünk. Eltelt pár nap, és kiderült, hogy Terry Black szeretője vagyok, szürkefarkas és allahimádó, és együtt vágtam át a kerítést Gyurcsány Ferenccel, Karácsony Gergellyel és Szél Bernadettel. Orbán Viktornál nem fért bele, hogy akár még egy kis csatát is elveszítsen velem szemben. 

Ezek szerint ez a stratégia nem volt annyira végiggondolva.

Felcsillant egy lehetőség, ahol az ország érdekében tudunk konfrontálódni a NER-rel, és én bevállaltam.

Párton belül sem volt ennek teljes támogatottsága, és mind a mai napig vannak bennem kételyek, hogy összességében jó döntés volt-e, vagy sem. Ha mérlegre kell tenni, akkor inkább rossz volt.

És nem maga az ötlet, csak azzal nem számoltunk, hogy mi lesz, ha a Fidesz a teljes kommunikációs arzenálját ellenünk fordítja, mi pedig pár hírlevéllel, és egy-két Facebook-bejegyzéssel próbáltuk velük felvenni a versenyt. Annyi esélyünk volt, mint a lengyel lovasságnak a Wehrmachttal szemben.

A már hivatkozott Schiffer egy Alfahír-interjúban arról beszélt, kérte Öntől, hogy várjanak még.

Igen, Andrással is volt ebben vitám, ő ezt hibának élte meg. Lehet, hogy kommunikációs értelemben igaza is volt, de utólag mindig könnyű okosnak lenni. Akkor én úgy éreztem, hogy van egy politikai lehetőség, és amúgy sem lehet az idők végezetéig várni. Ha politikai vezető vagy, egyszerűen kockáztatni kell, bele kell menni néha olyan csínybe, amiben szétrúghatják a lábadat.

Vona Gábor

Béli Balázs

Kerül még ilyen közel az ellenzék egyáltalán ahhoz, hogy reális esély nyíljon a kormányváltásra?

Erre nekem kell válaszolnom? A közélet mindig olyan, mint amit a társadalom megérdemel. Sokat hallunk arról, mennyire korrupt a magyar politika, valóban az, de szerintem az egész magyar társadalmat áthatja a korruptság, és ennek a politika csupán tükröt tart.

Amikor az egyszeri ember háborog, hogy mennyire sokat lopnak a politikusok, amögött sokszor nem polgári öntudat, morális felháborodás található, csupán szimpla irigység, hogy én miért nem lophatok ennyit…

Ha jobb politikát akarunk, először a magyar társadalomnak kell jobbá, többé válni. A Második Reformkor Alapítvánnyal ezt próbálom valahogy, apró lépésekkel, de maximálisan támogatni. Az én gondolataim nem ’22 körül forognak. Tételezzük fel, hogy két év múlva leváltják a kormányt. Lehet, hogy kevesebb lesz korrupció, nem lesz annyira antidemokratikus sem az állam működése, de előbb-utóbb megint jön majd valaki, aki levonja ugyanazokat a  konzekvenciákat, amiket anno Orbán Viktor is, hogy itt semmi különöset nem kell csinálni, csak gátlástalanul kiszolgálni, megvezetni és kihasználni Kádár népét.

Mondjuk ez a politikus-attitűd valamiért egy generációkon átívelő elvárás a társadalom részéről.

Ez sajnos igaz. Valaki azt mondta nekem, hogy amiről beszélek, a második reformkor, mint vízió, egy 100 éves projekt. Igaza van, de az a baj, hogy soha nem kezdünk bele, így soha nem lesz ebből 99 év és 364 nap. Nem azt mondom nyilván, hogy én fogom elhozni a második reformkort, de legalább beszélek róla, és keresem azokat, akik akár más név, más logó, más ernyő alatt, de ugyanazért akarnak tenni. Nekem a kormányváltásnál is többet érne, ha azt látnám, hogy a magyar társadalom a polgárosodás útján elindult. Nem tudom elégszer ismételni, nem Orbán Viktort kell leváltani, hanem azt a társadalmi közeget, ami egyáltalán Orbán Viktort kormányon tarthatja. Ha nem így teszünk, akkor Orbán Viktor újra vissza fog térni, maximum másnak fogják hívni.

Orbán Viktor ugyanis nem egy saját személyes karaktert képvisel, hanem azt az „atya-modellt”, amelybe az apa-komplexus nemzetünk mindig belemenekül, még akkor is, ha az, akitől biztonságot várjuk, abuzál bennünket.

Nemrég volt a NER 10. születésnapja, ez azt jelenti, hogy már csak maximum két év van belőle, vagy ez csak egy hosszú történelmi folyamat első évtizede?

Pont erről beszéltem az imént. Nem a NER tizedik születésnapja, hanem egy olyan történelmi korszak századik évfordulója volt, amit most éppen Nemzeti Együttműködés Rendszerének hívnak. Trianon óta Horthy Miklós, Kádár János, Horn Gyula, Gyurcsány Ferenc, és Orbán Viktor is lényegében ugyanazt a politikai rendszert építgeti, ki-ki a maga kvalitása szerint. Nem történt meg a polgárosodás. A magyar középosztály kiszélesedése, az öntudatos társadalom vágya lekerült a napirendről.

És ebben a 100 évben vajon Vona Gábor egy elrontott kísérlet, egy elszalasztott lehetőség?

41 éves vagyok, relatíve fiatal, vannak még terveim.

Azt szeretném, ha az a közéleti pálya, amit rólam egyszer majd néhány történész feljegyez, nem csak az elmúlt 20 évemről szólna. Úgy érzem, van még bennem erő, szándék és akarat arra, hogy a társadalmi folyamatokban részt vegyek.

Most ezt számomra a Második Reformkor Alapítvány jelenti. Nagyon sok tervünk, ötletünk van. A legutóbbi éppen egy nagyszerű álhír ellenes javaslat volt, „fake-ek és ellensúlyok” címmel, amely a honlapunkon megtekinthető. 2025-ben lesz 200 éve, hogy elkezdődött az első reformkor. Talán az elmúlt 500 évünk legszebb időszaka. És mi volt a titka? Hogy nem oldalak, ideológiák, pártok mentén akarta egyesíteni a nemzetet, mert így nem is lehet, hanem ügyek mentén. Ezeket az ügyeket keresem, és azokat az embereket, akikkel együtt ezekért tenni lehet. Aztán, hogy mit hoz a jövő, nem tudom.

Például 2022-ben ellenzéki miniszterelnök-jelölt lesz.

Ha fölkérnének sem vállalnám.

Ha nem Vona Gábor, akkor ki, vagy milyen alkatú jelölt lehet Orbán Viktor kihívója?

Jelenleg két jelölt tűnik esélyesnek. Karácsony Gergely, vagy Márki-Zay Péter. Két lista esetén, akár mindkettő is lehetne, és győzzön a jobbik. Egy lista esetén pedig egy előválasztás dönthetne. Mindketten kompromisszumos megoldást jelenthetnek a pártok számára. Karácsony Gergely mellett szól, hogy a legnagyobb legitimitású ellenzéki vezető, Márki-Zay mellett, hogy a NER-t vidéken kell megverni a kormányváltáshoz.

Korábban Fekete-Győr András, a héten pedig Jakab Péter közölte, saját jelölttel indulnak az előválasztáson. Befuthat-e egy valódi civil, vagy egy női jelölt?

Az miniszterelnök-jelölti castingon nyilván minden párt meg akarja majd mutatni magát. Ez a legnagyobb show. Ezt figyeli majd a legtöbb ember. De a végjátékban a jelenleg futó nevek közül szerintem a fenti két személynek van esélye.

Egy előválasztáson sem venne részt jelöltként?

A veszettek viadalába nem szeretnék bekapcsolódni. Nem is lenne elegáns ez most tőlem. Olyan harc élére állni, aminek a megvívásában nem vettem már részt. Nem az én küzdelmem ez most. De teszem a dolgom, és bízom abban, hogy az a politikai tapasztalat, amivel rendelkezem, civil vonalon is eredményekkel jár. Sokan sokfélét mondanak és gondolnak ma rólam. Vannak, akik szerint cserben hagytam őket, vannak, akik akkor is, most is csak gyaláznak, vannak, akik visszavárnak, és még ki tudja, kik vannak. Mindegyiküknek azt tudom csak mondani, hogy azt érzem, amit most csinálok hasznosabb, mint amit a parlamentben tudnék. Lehet, hogy olyan fát ültetünk, aminek a gyümölcse később lesz csak fogyasztható, de legalább ültettünk egyet.

A hasonlatánál maradva, a ma emberét is ugyanúgy etetni kell.

Így van. Akik politikai kenyérre vágynak, azokat a pártok pékségeiben sütik. Én társadalmi és kulturális kérdésekre fókuszálok, ez egy másik műfaj. Nagyon jó lenne, ha az emberek megértenék, hogy nem csak mindent pártpolitikai szemmel lehet értelmezni. Azzal foglalkozom időm nagy részében, hogy fiatalokkal egyetemi szakkörökben, baráti klubokban beszélgetek, vagy előadást tartok. A második reformkör ideájának igyekszem megnyerni őket. Szeretném, ha 2025-re, ha eljön a 200. évforduló, egy ennél sokkal optimistább Vona Gábor válaszolna a kérdéseire. 

Az interjú az Alfahíren jelent meg.