Mindenáron óvjuk a világképünket, a meggyőződésünket, akár a gyűlölet és az erőszak árán is, mert ez ad nekünk biztonságot, menedéket egy megismerhetetlenségbe burkolózó világban. Hiszen ezáltal vagyunk azok, aminek gondoljuk magunkat, vagy szeretnénk, hogy gondoljanak bennünket. Valójában a világképünk az énünk. Ebbe zárkózunk bele. És rettenetesen félünk ott legbelül, hogy a ránk ható új érvek, új nézőpontok és új vélemények súlya alatt ez a világképünk, azaz az énünk összeomlik. Hiszen akkor mi marad? Azt gondoljuk, semmi… Pedig ezt az egész törzsi gyávaságot – mert igen, ez az: gyávaság – meg lehet fordítani! Minden világkép hiányos, jó esetben is csak féligazság, ebből fakadóan torz, ebből következően önbecsapás. Mindegyik. A tiéd is, az enyém is. Az igazi bátorság ezért, ha nem azt keressük, hogyan tudnánk minden áron megőrizni, befoltozni, aládúcolni a világképünket, hanem ha útra merünk kelni, hogy megkeressük azokat az új nézőpontokat, amelyektől a világképünk összeomlik. Igen. Összeomlik. Amitől légüres térbe kerülünk. Amitől elveszítjük a biztonságunkat. Azt kutatjuk fel tehát, amitől tudattalanul a legjobban rettegtünk. Az ismeretlent, az újat, a mást. És ha megtaláljuk, ha minden korábbi kapaszkodónk összeomlik, akkor ott nem a semmi lesz, ahogy hittük, hanem egy lehetőség valami újra. És egy nagyszerű dolog veheti kezdetét. Újra azt fogjuk érezni, hogy az élet izgalmas, varázslatos és misztikus, hogy ugyan apró kis darabokból, romokból kell újra összerakni a világképünket, az életünket, az énünket, de az végül erősebb lesz, mint az előző volt. És ha ezzel – akár évek fáradtságos munkájával – megvagyunk, akkor nem megpihenni kell, hanem ennek az újnak is keresni a gyenge pontjait, hogy ha eljön az idő, az is összeomoljon, és hogy megint újat kelljen építeni, és így tovább. Ez szerintem a minőségi, bátor és értelmes élet. Minden más alibizés, és az élet megúszása.

,,Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” Mt 16,25