A válogatott idei őszi teljesítménye vitán felül káprázatos, hihetetlen és csodálatos. Kint vagyunk az EB-n és bejutottunk a Nemzetek Ligája elitcsoportjába. De mi történt a Walestől elszenvedett kiábrándító vereség óta röpke egy év alatt? Akkor nagyon sokan tomboltak a közösségi médiában, hogy miközben költik a pénzünket stadionokra, focistákra, addig tessék, annak semmi eredménye nincs, ugyanott vagyunk, ahol voltunk. És nehéz volt vitatkozni velük, ezért a másik oldal csendben sunnyogott. Aztán eltelt egy év, és nagyot fordult a világ. A magyar válogatott elmúlt 30 évének legdicsőbb hetein vagyunk túl. Most a korábban sunnyogók büszkén kihúzták magukat és azt kiáltották: na, látjátok szerencsétlenek, itt az eredmény. És nehéz vitatkozni velük, úgyhogy most az az oldal sunnyog csendben, amelyik egy éve még kiabált. Elkeserítő, ahogy Szijjártó Péter most megittasultan a károgóknak üzen. És elkeserítő, ahogy erre előbújik Fekete-Győr András, hogy visszaüssön. Elkeserítő, mert megint nem tudunk együtt örülni, de még inkább, mert egyiküknek sincs igaza.

De tényleg, mi is történt itt egy év alatt? Mivel az erről alkotott véleményünket is a törzsi helyzetünk határozza meg, két álláspont létezik. A „viktoriánusok” szerint beérett a focira fordított temérdek pénz és támogatás, a türelmes munka meghozta az eredményét végre, a magyar foci újra felkerült a térképre. Az „antiviktoriánusok” szerint viszont semmi különös nem történt, egyszerűen elértünk egy szép sportsikert, ami szép, de nem kell túlértékelni, és ennek nincs köze a labdarúgásba öntött milliárdokhoz. Egyébként is – gondolják ők – jövőre majd úgyis jön a kijózanító pofon, amikor az EB-n a nagyok lealázzák a csapatunkat. Talán nem meglepő tőlem, hogy egyikkel sem értek egyet. Tévednek. Mert mindkettő a politikai fától nem látja az erdőt. Mindig és mindent csak annyiban képesek felfogni, érteni, elfogadni, ha az az ő törzsi gondolkodásukat igazolja. Lényegében ez a vita sem a témáról szól, hanem Orbán Viktorról. Neki köszönhetjük-e Nego egyenlítő gólját vagy sem? (Képzeljük el, ha az nem történik meg, és lemaradunk az EB-ről, mi lenne az O1G vezetők fb oldalán…?)

De akkor mi történt? Nincs igaza az O1G-tömegnek, aki szerint semmi. Mert itt igen is komoly változás történt az elmúlt egy évben. Ez a csapat nem ugyanaz, akit Cardiffban láttunk. De nincs igaza a NER-tömegnek sem, mert egy éve, amikor Wales fájó módon mutatta meg a magyar foci helyét és erejét, a stadionok már javában épültek vagy álltak, a pénz pedig ugyanúgy folyt a sportágba. Ugyanaz volt az edző, és bár nagy volt a fluktuáció, de a játékosok minősége sem volt más. (Oké, Szoboszlai még nem volt kész, de nélküle is nyertünk kulcsmérkőzéseket!) Fura lenne, ha a sok támogatás épp most ősszel érett volna be és hozta volna el a változást. Nyilván a labdarúgásra fordított pénznek van hatása, de ahogy a „stadionozók” közé nem akarok beállni, úgy azt sem fogadom el, hogy itt minden forint jó helyre ment, és ennek köszönhető minden, ami most ősszel történt. Itt valami másnak kell lennie. De minek? Marco Rossi ma szerintem megadta a választ. Íme egy idézet a vele készült interjúból:

„A cardiffi meccs előtt már értünk el szép eredményeket, de aznap fájó vereséget szenvedtünk. Elkeserített a vereség is, de az még inkább, ahogy kikaptunk. Nyomban éreztem, változtatnunk kell! Az első lépést én tettem meg, módosítottam az elképzeléseimen.”

Ennyi itt most elég is. Számomra itt a megfejtés. A szövetségi kapitány, aki akkor is ugyanolyan jó edző volt, mint most, akinek ugyanazok a játékosok álltak rendelkezésére jobbára, mint most, és akinek a vezetése alatt akkor is ugyanolyan sok pénz ment a focira, mint most, tett valamit, amit mi, magyarok mindig elfelejtünk. Mit? „Az első lépést én tettem meg, módosítottam az elképzeléseimen.” Ez szerintem az elmúlt egy év magyar focijában bekövetkezett színeváltozás magyarázata. A kapitány nem másra mutogatott, nem másban kereste a hibát, nem hárított, nem mentegetőzött, nem gyűlölködött, hanem azt mondta, én vagyok a hibás, én vagyok a felelős, nekem kell változnom. És a passzív, túlságosan biztonsági játékot egy aktívabb, bátrabb, támadójátékra cserélte. A változást nem mástól, hanem magától várta előbb. Ez a lényeg.

És ez túlmutat a focin, kérem. Mi, magyarok, nem szeretünk változni, felelősséget vállalni, a hibáinkat elismerni. Mindig mások a hibások. A tatárok, a törökök, a Habsburgok, az oroszok, a németek, a románok, a kommunisták, a fasiszták, az Unió, Soros György, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc, mindenki, csak nem én. Na, aki így gondolkodik, az oda jut, ahol mi most vagyunk. Egy, a gyűlölködés tespedt unalmába fulladó, teremtésre képtelen masszává, egy kisebbrendűségi komplexussal és nárcizmussal egyszerre megátkozott NERO1G vírussá. Aki viszont előbb magába néz, és azt mondja, nekem kell megváltozni, nekem kell javulni, nekem kell átgondolni, mit nem csináltam jól, ahogy azt Rossi tette, az pedig ugyanannyi pénzből, ugyanazon feltételek között, ugyanazon játékosokkal szanaszét ver mindenkit, aki az útjába kerül. Ennyi. (És hogy ha valaki kíváncsi arra, hogy mindebből mit ért meg az én féltve szeretett nemzetem, akkor érdemes elolvasni majd a kommenteket…)