“Amíg a saját kultúránk megvéd bennünket a halálszorongástól, addig egy másik kultúra ugyanattól véd meg egy másik közösséget. A halálszorongás közös, a rá adott válaszok, a kultúrák eltérőek. Probléma akkor jelentkezik, ha ezek találkoznak és egymásban fenyegetést látnak. Márpedig az egyik kulturális építmény mindig potenciális fenyegetés a másik számára, hiszen puszta léte megkérdőjelezi a mi kultúránkat, ezzel az önbecsülésünket, vagyis az értelmes világunkat, az értékes életünket és az egymáshoz kapcsolódásunkat.
A halálszorongást ráadásul, ahogy már mondtuk, nem lehet teljesen elfojtani, egyetlen társadalom sem képes rá. A hálón keletkező felfeslésért pedig, ahol a félelem és az abból fakadó rossz érzés kibukkan, a legegyszerűbb mindig a másik kultúrát felelőssé tenni. És hogy megszabaduljunk ettől a fenyegető érzéstől, a legszörnyűbb és legbestiálisabb pusztításra is hajlandóak vagyunk. Olyanra, amit pusztán az erőforrásokért nem tennénk meg.
Úgy hisszük, a rivális kultúra elpusztítása nyugalmat ad majd, nem sejtve, hogy a szorongató érzés, amit a másik fenyegetésének tulajdonítunk, valójában belőlünk fakad. Sohasem szűnik meg, akárhány, más közösségbe tartozó ember vérét is ontjuk ki. Természetesen azzal sem vagyunk ilyenkor tisztában, hogy a másik pontosan ugyanazt érzi, mint mi. Hiszen ők is emberek. Ők is halálszorongó főemlősök.”
Amikor a Míg a halál el nem áraszt című könyvemet írtam, sajnos nem gondoltam, hogy a háború szele itt süvít majd a szomszédban. Célom akkor az volt, hogy megértsük, az erőforrások birtoklása mellett mi motiválja a háborúkat.