Közéleti pályafutásomnak számtalan fontos pillanata volt. Ezek többsége a politikához kötődik. Ha ezek közül meg kellene neveznem azt, ami a legtöbbet jelenti, amire a legbüszkébb vagyok, az mégsem politikai élmény lenne, hanem a könyvem tavalyi megjelenése.
15 éve feszült bennem a megírása, és születésem óta kínzott a tartalma. Amikor 2018-ban úgy döntöttem, hogy temérdek jegyzetemet kötetté formálom, azt hittem, csak magamnak írom majd. Ki lenne kiváncsi egy könyvre a halálszorongásról, amikor éppen ezt akarjuk mindenáron elfojtani mindannyian? Pláne tőlem, amikor ezt az oldalamat még a legszűkebb baráti köröm sem ismerte? Éreztem mégis, hogy meg kell írnom, ki kell írnom.
Ezzel számomra meg is történt a legfontosabb. Ami bennem volt homályosan, az papírlapokra került (remélem) világosan. Az önterápia megvolt. Aztán két óriási meglepetés ért.
Az első, hogy nem várt gyorsasággal fogytak a könyvek. Az októberi megjelenés után már decemberben újra kellett nyomni. Most már lényegében csak rendelni lehet.
A második meglepetés pedig a visszajelzések. Nagyon sokan írták azt – amit egyébként ezzel a könyvvel el akartam érni -, hogy a befejezése után önmagukra, a többi emberre és a világra is másképp tekintenek.
A mostani időszak akarva, akaratlanul is rákényszerít bennünket arra, hogy magunkba nézzünk. Ez aztán nagyon megnehezíti a lelki életünk. Valami mély, ősi, nyomasztó érzet. Hogy miért? Erről szól a könyv…
